Harry Potter és a Főnix Rendje
Előítélkezem. Itt és most, a könyv utáni pánikroham elmúltával kijelentem, hogy ez a legjobb az összes Harry Potter-rész közül.
Ugye, a könyvek felépítése azonos, tehát a történetre most nem szánnék sok fárasztó karaktert. (De az apró utalások még mindig ugyanolyan zseniálisak.) Talán annyit megjegyeznék, hogy a végén az a csatajelenet nekem túl hosszúra nyúlt. Jó, fontos dolgot vezetett be, de a jelentőségéhez képest elég semmitmondó volt.
Inkább az érdemel néhány szót, amire kiment az egész. Sirius halála. Azért leszögezendő, hogy az írónő fantasztikusan megtartotta a valódiságot, és a karakterek most sem kaptak műérzéseket. De... innentől valahogy elrohant a történet. Egyszerűen kimondták, és ezzel végül is elfogadottá vált: Sirius meghalt.
Nem tudom... csak én vártam a könyv végéig, hogy előlépjen valahonnan... valamilyen formában? Vagy, ha nem is ő, valaki, aki tudja, hogyn kell visszahozni?
Egyszer csak a végére értem az utolsó oldalnak... És Sirius még mindig halott volt.
Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy az a csodálatos valódiság, amivel ez a könyv annyira kitűnt, ellenünk is fordítható. Annyi happy end-es történetet olvastam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy Sirius nem fog visszajönni.
Ez, ha belegondolunk, irgalmatlan nehéz helyzetbe helyezi azokat, akik a halálról akarnak írnii. Az alaphelyzet, ugyanis, az elvárás, hogy a szereplő, akit a fájdalmas veszteség ért, valamilyen formában kapcsolatban marad az elhunyttal. (Akár csak talál valami személyes tárgyat tőle.)
Egyszóval, a kegyes írók visszaadják az olvasó lelki nyugalmát. J. K. Rowling a kíméletlen valóságot adja nekünk. Sirius halott.
Valamikor aközben, hogy ezekre rádöbbentem, elkezdtem sírni. Nem hisztis bőgéssel, hanem azzal a fájdalmas, néma zokogással, ami közben a szíved veszettül sajog.
Csak peregtek a könnyeim, és tudat alatt (állapítom meg így utólag) tisztelettel adóztam Joanne Kathleen Rowlingnak.
Az érzelmek igazi átadásához (mint ahogy én is, úgymond, együtt tudtam érezni Harryvel) bátorság kell és erő. Az írónő lélekben elég erős és elszántan bátor volt ahhoz, hogy az olvasónak igazi érzelmeket adjon. Ez igazi érték.